Dust and pills

The Moriarty case

Watson, Martins, Moriarty – The connection

Dust and pills

London nem volt egy csöndes hely. Az emberek sokasága népesítette be utait, akik zajongva szaladgáltak minden egyes nap. Utcái aznap sem festettek másként, mint egy másik átlagos hétköznap délutánon. Mindenki a maga problémájával rohant végig az utcákon, egymásra szinte fel sem figyelve. A Beaumont utcában a 42. háznál azonban már rendőrségi autók sorai állták el az utat a siető dolgozók elől. Az egyébként békés utcában egy idős hölgy holttestére bukkantak, aki a jelek szerint saját maga vetett véget az életének. Természetesen az ilyen esetek mindig furcsák,s ha nem is a rendőrök, de egyvalaki biztos belegondol abba a lehetőségbe, hogy a nő nem is lett öngyilkos, hanem valójában egy rejtély elé néznek. Mire a rendőrök már egyöntetűen megegyeztek a halál okában, amit öngyilkosságként neveztek meg, megjelent az a bizonyos alak, aki természetesen ezt másképp gondolta,s egyrészt azért volt ott, hogy halálra idegesítse a zsarukat, akik órák alatt történő megfigyelés után döntöttek az eredmény mellett, másrészt pedig, mert számára vonzó volt a rejtély.

- Mit akarsz itt, gyogyós? – szólalt meg egy ideges női hang az egyik rendőrautó mellől. Fáradt volt, nem aludt túl sokat az éjjel, s rendkívül idegesítette a megérkező alak. A két férfi, akik épp csak átbújtak a rendőrségi szalag alatt, azonnal megálltak. Nos, valójában először csak a sötét, hosszú kabátos állt meg, de mivel a másik nem szándékozott nélküle bemenni, ezért sóhajtva, de ő sem haladt tovább. Nem értette, hogy barátja minek foglalkozik még egyáltalán azzal a nővel, mikor évek óta ugyanazt hallgatják tőle. Néha egészen fel tudta magát idegesíteni azon, hogy a másik minden apró veszekedést kihívásnak vesz és megpróbál túlszárnyalni a másikon.

- Találja ki, Donovan, talán ez még a maga apró agyát sem erőlteti meg nagyon – válaszolta lenéző mosollyal a sötétbe öltözött alak, majd győztes tekintettel fordult meg, s mögötte hosszú kabátja lebegve követte viselőjét. Egyenes tartása mintha nem csak magasságát, hanem hatalmas egoját is növelte volna. Társa szemét forgatva indult utána, majd érte utol. Az ő kabátja is sötét volt, fekete, de kevésbé vette dramatikusra a formát, miközben sétált.

- Mondja csak Sherlock, minek szól még egyáltalán vissza? Az évek során igazán megszokhatta volna…

- Megszoktam, John, de tudja, az élet apró örömei közé tartozik az összes beszélgetésem azzal a nővel – somolygott a Sherlocknak nevezett alak. John már nem is próbálkozott többször, inkább ráhagyta barátjára gyerekességét, pedig gondolataiban már szitkok hegyével látta el.

- Áh, Sherlock – jelent meg hirtelen a lépcső felső fokain egy rendőr, aki láthatólag barátságosan, mégis kissé tartva üdvözölte az érkező férfit. – John, jó napot!

- Jó napot, Lestrade! – válaszolta egy apró mosollyal meghintve az üdvözlést John. Talán még kezet is fogott volna vele, ha maradt volna rá ideje, de valaki közbe vágott.

- Melyik szoba? – tette fel a kérdést Sherlock Holmes, s jeges tekintetét a rendőrfőnök felé irányította. A kopó az évek során már megszokta, hogy ilyen pillantásokkal bombázza őt a férfi, de minden egyes alkalommal újult erővel ért el hozzá a borzongató hidegség, ami a kék szemekből áradt..

- 2. emelet, 3. szoba, de Sherlock… - kezdett neki a mondatnak Lestrade felügyelő, de Sherlock már az első emeleten járt. John lépést tartva sietett utána, s próbált egyszerre figyelni a mondatát befejezni igyekvő rendőrre és közben nem lemaradni. – A nő egyértelműen öngyilkos lett. Egyedül élt, a férje meghalt, nem volt rokona. Egyszerűen depressziós volt és felakasztotta magát - fejezte be emeltebb hangon a kopó, s sietett fel a lépcsőn, de mindhiába.

- Nem – csak ennyi válasz jött a sötét alaktól, már abban a pillanatban, amint belépett a szobába.

- Mi az, hogy nem? – kérdezte kissé pihegve a rendőr, ahogy próbálta tartani a tempót és közben elmagyarázni az esetet. – Ugyan már, Sherlock, egyáltalán kinek lenne érdeke megölni a szegény asszonyt? Még csak nem is gazdag, alig volt bármilyen értéke. Talán egyedül a TV-je ér valamit, de azt is itt hagyták - mutatott a masinára, mikor ő is belépett a szobába.

- Nem a pénzéért ölték meg, ne legyen nevetséges! – válaszolta Sherlock, ahogy megfigyelte a széket, ami a nő lógó teste alatt eldőlve feküdt. Kesztyűs kezével kissé megemelte a szék háttámláját, majd visszarakta az eredeti helyére. A többiek várakozva nézték munkásságát.

- Semmi mása nem volt a nőnek, és teljesen… - próbálkozott tovább Lestrade, de senki nem figyelt rá, már Sherlock társa sem.

- John, mennyi ideje lehet halott?

- Öhmm… - John, aki eddig csak figyelte az eseményeket most közelebb lépett a holttesthez és megérintette kezét, majd megvizsgálta a testet. – Körülbelül 8 órája.

- Remek.

- Remek? – Lestrade, aki eddig próbált logikusan gondolkodni és tartani a tempót a detektívvel, most minden fonalat elvesztett. Ilyen alkalmakkor megkérdőjelezte magában rendőr voltát.

- Délelőtt ölték meg, tehát eltervezett volt és nem akarták, hogy bárki lássa - jött a logikus válasz. - Mivelhogy délelőtt mindenki dolgozik, nem igaz?

- De... honnan veszi, hogy megölték?

- A nőnek térdproblémái voltak, öregkori korlátoltság, szinte minden idős asszonynál előfordul. Nem gondolom, hogy nagy a valószínűség arra, hogy ilyen állapotban felmászott a székre és felakasztotta magát, ha egy sokkal kényelmesebb, fájdalommentesebb verzióban is végezhetett magával, mint például az altatóival, amiből többféle is van a polcon, rögtön maguk előtt – pillantott a félig lenyűgözötten, félig megalázva álló rendőrre. -  Az altatói mind a lábfájdalmához kellettek, mert nehezen aludt tőle, még fájdalomcsillapítóval is, ami szintén megtalálható a polcon, na meg az egyik dobozra külön rá van írva, hogy térdpanaszokra ajánlott, tehát miért mászna fel egy székre? – hadarta el Sherlock, az utolsó szavakat külön kihangsúlyozva. – De ha még mindig nem hinnének nekem, és az elméletemnek, miszerint a nő nem lett öngyilkos, hanem megfojtották a kötéllel, majd felakasztották, akkor nézzék csak meg a széket.

- A széket? – kérdezte Lestrade, mielőtt közelebb lépett volna. Lealacsonyítva érezte magát, pedig az érzés valójában teljesen felesleges volt, hiszen Holmes minden közelében lévővel így bánt, kihasználva magas intellektusát arra, hogy másokat lejárasson.

- Igen, a széket, Lestrade! A szék. Olyan feltűnő a hiba, hogy még maga is felismerhette volna. Por! A szék ülőfelülete enyhén poros, de egy síkban, nincs benne semmiféle lábnyom, egy ideje nem használták, viszont ha megnézi, a háttámlán halványan elfekvő porréteg nem sík, tehát valaki áthelyezte a széket. Lerakta a felakasztott nő alá, hogy úgy tűnjön, hogy megölte magát. Sietett.

- És hogy akasztotta fel a nőt? – kérdezte John Watson. Valahogy sehogy sem akart neki össze állni a kép, de ahogy elnézte, a rendőrfelügyelő is ugyanolyan tehetetlenül nézett. Már ekkor mosoly bujkált a göndör férfi szájának sarkában, ahogy végignézett barátján.

- Magas volt - mondta aztán.

- Magas volt?

- Igen. Egyszerűen magas volt. Maga a szoba sem túl magas, még én is elérném a tetejét lábujjhegyre állással. De miért is volna? Hisz’ ez csak egy kis lakás, ahol meghúzhatta magát öregnapjaira. Körülbelül 2 méter 10 centi lehet, nem kell egy felhőkarcolónak lenni, ahhoz, hogy felakasszunk egy hullát ide – mondta Sherlock, majd ránézett társára és a mosoly kiszélesedett. - Bár mondjuk magának biztos kellett volna szék.

John a szemét forgatta és már épp készül valamit mondani, amikor egy halk hangot hallottak az ajtó felől.

- Te jó ég! – a halk hangocska egy fiatal nőhöz tartozott, aki rövid shortot viselt bő pólóval, fekete kalappal és oldalán lógott egy sötétvörös táska, hatalmas cipzárral az oldalán. Frufruja a szemébe lógott, de tekintetének sugara átsütött a hajszálakon és a lógó nőre tapadt. Hirtelen mindenki felé fordult és méregette, ő pedig csak megrendülve állt és bámulta hullát, a kegyetlen valóságot.

- Elnézést, de ki maga? – kérdezte Lestrade, aki hirtelen visszanyerte rendíthetetlen, magabiztos rendőr alakját és közelebb lépett a jövevényhez. Az azonnal ránézett és szemében milliárdnyi érzés ütötte fel fejét.

- Bocsánat, nem akartam zavarni… csak épp hazajöttem és hallottam mi történt szegény… Mrs. Watsonnal - makogta a lány és próbálta nem elveszíteni magát a halott láttán.

- A nőt Watsonnak hívták? – kérdezte Sherlock. Kínos csönd telepedett a bent lévők közé. Eddig sem a rendőrnek, sem a másik Watsonnak nem tűnt fel, hogy Sherlock úgy lépett be a tetthelyre, hogy még a nevét se tudta az elhunytnak, nem mintha ez egy kivételes alkalom lett volna. Gyakran megesik, csak soha nem hasított beléjük még a tudat, hogy Holmes nem emberekként kezeli a halottakat, akikkel eseteiben találkozik.

- Igen – felelte végül a lány az ajtóban, kissé összehúzott szemöldökkel. Zavarodva nézte a bennálló göndör férfit. Hisz’ ki az, aki egy tetthelyen áll, de nem tudja, hogy ki halott? – A szomszédom. Volt. Kedves asszony. Volt – mondta kissé mereven, tekintetével még mindig a detektív arccsontjait elemezgetve. Zöld szemei mintha röntgensugárként szemlélték volna a férfit. Elraktározott magában minden apró részletet, s kapaszkodó pontként használta, hogy figyelme ne csússzon vissza az idős asszony testére. Aztán hirtelen megváltoztatta pozícióját, indulni készült. – Azt hiszem ideje mennem. Viszlát – mondta alig hallhatóan, üres tekintettel, majd megfordult és elsétált. Egy pillanatig csak állt a három férfi, majd visszatértek a munkához.

- Átnézték már a ruháját? – kérdezte Sherlock hirtelen, kinek agytekervényei eddig is folyamatosan szolgálatban voltak, az idegen egy pillanatra sem vonta el a figyelmét.

- Nem volt semmi nála, így megállapítottuk a halál okát.

- Tehát egy órája itt vannak és nem jutottak sehova? - inzultálta a detektív a rendőrök munkáját.

- A halál… Nem, nem jutottunk – törődött bele Lestrade és tenyerével saját tarkóját kezdte masszírozni. Egyszer az életben biztos volt benne, hogy Sherlock semmi újat nem fog tudni megállapítani, erre tessék! Minden, amit csináltak, rossz.

Sherlock háromszöget formálva ujjaival járkált a teremben és gondolkodott. Fejében ezer meg ezer terv jelent meg, de valahogy mindegyikhez hiányzott egy bizonyos információ.

- Biztos nem volt nála semmi?  Egy óra, egy levél, vagy bármilyen papírdarab? - kérdezte meg ismét, s tudván, hogy nem szereti magát ismételni, hangvétele eléggé ideges lett, kezeivel összevissza hadonászott a levegőben.

- Csak egy újságkivágás egy régi cikkből - válaszolt a rendőr, gondolván, hogy ez semmit nem jelent.

- Lestrade… - torpant meg a szoba közepén a vékony férfi és mélyen beszippantotta a szoba dohos levegőjét.

- Igen, Sherlock?

- Maga egy idióta! - csattant fel.

- Mit számít egy fecni a cikkből?

- Sok mindent, ha az embernek van agya! – felelte a detektív enyhén mérgesen. Lángnyelvek csaptak fel jeges szürke szemében. – Melyiknél van?

- Anderson…

- Mi az életért kell Andersonnak bármilyen feladatot is adni? – dühöngött Sherlock, ahogy kifordult a szobából. Sála csak úgy lebegett a menetszéltől, ahogy irányát a nem éppen kedvelt Anderson felé vette tulajdonosa, mintha csak szökni próbálna tőle.

Már az újságkivágással a zsebében sétált vissza hosszú léptekkel az épületbe Sherlock Holmes, a detektív és társa, John Watson, aki még mindig a kivágáson gondolkodott. Számára az egész érthetetlen szöveg volt. Ez sem volt újdonság, általában amit ő nem tudott, az a másik tudta, csak nem mondta el.

Coming Home is a 1998 British serial directed by Giles Foster. The teleplay by John Goldsmith is based on the novel of the same name by Rosamunde Pilcher. Produced by Yorkshire Television, it was broadcast in two parts by ITV in April 1998.

The story focuses on Judith Dunbar, who is enrolled in St. Ursula's, an English boarding school, when her parents and younger sister move to colonial Singapore. She is introduced to a world of wealth and privilege by her classmate, Loveday Carey-Lewis, whose family owns the magnificent Cornwall estate known as Nancherrow. Although Judith enjoys the company of her doting Aunt Louise, who has been named her legal guardian during her parents' absence, she prefers to spend as much of her school holidays as possible with Loveday's parents and siblings, who welcome her as one of their own. When Aunt Louise is killed in an automobile accident, she leaves her considerable estate to Judith, who will be independently wealthy for life if she handles her inheritance wisely.

A kivágás egyes részei szövegkiemelővel voltak kiemelve, de látszólag teljesen random módon, az ember nem is értette. Watson elgondolkodott, hogy vajon Sherlock érti-e az összefüggést a szavak közt, de jobbnak találta nem megkérdezni, mert már kicsit idegesítette, hogy évek óta mindig meg kellett kérdeznie tőle ahhoz, hogy megtudjon valamit. Ehelyett inkább a másik kérdést tette fel, ami szintén ott cikázott a fejében.

- Hova a fenébe megyünk? – kérdezte, miközben a magas ember hosszú lépéseit próbálta beérni. Az hátra se fordulva adta meg a választ, kezeivel a kék sálának szegélyével babrált.

- A szomszédhoz.

- Értem… - John a fejét rázta. Most nem fogja megkérdezni, miért.

- Nem érti.

- Nem.

- De nem kérdezi meg - állt meg Sherlock, miközben a kijelentést tette. Éppen az ajtó előtt álltak, s kérdő tekintettel nézett barátjára, még bal szemöldökét és megemelte kissé.

- Nem.

- Beszélünk a szomszéddal, hogy tud-e valamit, vagy mije lehetett a nőnek, ami fontos volt - fejtette ki, miközben a változást kereste az idősödő katonaorvoson.

- Ennyi?

- Miért, akar még valamit? – kérdezte érdeklődéssel Sherlock, abban a pillanatban, hogy beléptek a 2. emelet 4. szobájába. – Elnézést a zavarásért! – váltott hirtelen hangnemet a detektív és megértő mosolyra húzta a száját. – Nem zavarom túl jókor, biztosan megrendült egy kicsit az eset miatt, elég szomorú dolog, bizony – mondta, mintha telve lenne együttérzéssel. Watson nem tudta, hogy nevessen, vagy sírjon ezen az alakításon, na, nem mintha Sherlock rosszul játszotta volna a szerepet. Egyszerűen mindig nevetségesnek találta azt, amikor Sherlock Holmes megjátszotta, hogy vannak érzelmei. Persze ez enyhe túlzás, tudta jól, hogy a detektívnek - bár ő tagadja -,igenis vannak mély érzései, kötődései emberek iránt.

- Valójában ennyire nem vagyok letaglózva - vonta fel a bal szemöldökét a lány. A szobája közepén ült egy öreg barna kanapén, kezében egy rajztáblával és egy ceruzával. Körülötte vázlatok, festmények és rajzok hevertek körbe a kanapén, sőt a falra is fel volt akasztgatva egy pár. Az ablakon beszűrődő fény épp csak megvilágította a kis lakást, ami egy nagyszobából, egy fürdőből, egy konyhából és egy fekvőhelyből állt. Egy kis lámpa adta meg a normális fényviszonyokhoz szükséges fénymennyiséget, melyet a kanapé melletti kisasztalra állítottak. A bútorok régiek voltak, de szépen elrendezve, jól kezelten sorakoztak egymás mellett, maga a szoba is meghitt állapotot árasztott. Érdekesnek tűnt, hogy a fiatal nő ilyen gyorsan túltette magát az első sokkon. – Viszont annak örülnék, hogyha elmondanák, miért vannak itt.

- Maga Mrs. Watson szomszédja – jelentette ki Sherlock, mintha maga a lány nem tudná.

- A nevem April. April Martins - bólintott az, jelezvén, hogy folytassa.

 – Ki kell hallgassuk. Rutin eljárás – az együttérzés minden cseppje eltűnt a tanácsadó nyomozó hangjából, miután látta, hogy szükségtelen megjátszania magát, hisz akihez beszélt nem volt komplett idióta, átlátott rajta, de továbbra sem szándékozott elmondani a lánynak, hogy a nő szomszédját meggyilkolták.

- Persze… - mondta April, de nem úgy tűnt, mintha hinne a göndör hajú detektívnek. Felsóhajtott, majd rákérdezett. – Meggyilkolták, igaz? Azért vannak itt.

Sherlock egy pillanatig megrendülve állt a szobában, majd végül bólintott. Felesleges bármi mást mondania, a nő nem volt olyan síkhülye, mint a legtöbb ember, akivel találkozott. Mondhatni kellemes meglepetésként érte ez a válasz. A lány egyre csak figyelte, ahogy a detektív és barátja helyet foglalnak előtte, majd kezébe vette ceruzáját, folytatta a rajzolást, a továbbiakban fel sem nézve munkájából.

- Tud valamit? Miért tehették? - kissé feszélyezte a két látogatót, hogy April nem zavartatva magát pingál, konkrétan figyelmen kívül hagyva a többiek egzisztenciáját.

- Nem. Jóban voltam Mrs. Watsonnal, de nem volt túl közeli a kapcsolatunk. Megtartottuk a kellő távolságot. Párszor átmentem hozzá beszélgetni, akkor mindig rendes volt, főzött teát, sütivel kínált. Egyetlen egy dologgal lehetett csak kihozni a sodrából… - nehéz lett volna eldönteni, hogy a rajzát szemlélte meg, vagy a gondolattól állt meg egy pillanatra a kezében a ceruza, mert utána szinte azonnal folytatta útját a papíron. 

- Mivel? – kérdezte a detektív ismét háromszöget formálva ujjaival.

- Volt egy barna doboza. Valószínűleg ír országból származik, mivel ír mintás volt. Meg Mrs. Watson is ír volt, szóval nem nehéz következtetés. Családi örökség lehetett, a szekrényében tartotta, de mindig tisztítgatta, nem hagyta tönkremenni. Egyszer megkérdeztem, hogy mi van benne és erre magába fordult, komor lett. Sosem mondta el, viszont aznap nem szólt hozzám többet és korán hazaküldött. Nem volt egy nagy doboz, nem tarthatott benne túl sok mindent, de ami benne volt, az biztos értékes volt számára.

- Melyik szekrényben tartotta? - kérdezett John is.

- A második szekrényben, a TV mellett. A legfölső fiókban. Mindig mellé rakta a távirányítót esténként és a fiókot kulcsra zárta – jött a válasz.

- A kulcs?

- Mindenképpen Mrs. Watsonnál van.

- De azt mondták, hogy nem volt nála semmi – fordult Watson a társához.

- Tehát elvitték a dobozt – bólintott Sherlock. April egy pillanatra mintha megmerevedett volna, aztán lerakta maga mellé a ceruzáját és a papírjára rajzolt portrét vette szemügyre és magában értékelte.

- Csak még egy kérdésem lenne önhöz – tért vissza a frufrushoz Sherlock és kihúzta a zsebéből az újságkivágást. – Tudja, hogy ez mit jelenthet? – nyújtotta át neki. April természetesen azonnal kiszúrta a kihúzott szövegrészt és egy fél perc sem telt el, amíg felfogta a szavakat.

Coming Home, April, 1998, story, younger sister, company, parents, killed, wisely

- Nem – válaszolta halkan, de magabiztosan. Szemébe lógó frufruja eltakarta tekintetét a két látogató elől, akik megpróbálták eldönteni, hogy higgyenek-e a nőnek, vagy sem. April ekkor felnézett, szemében olyan ártatlansággal, mint egy ma született bárány. Vagy remek színésznő, vagy fogalma sem volt a kiemelt szavak jelentéséről. – Valószínűleg csak érdekelte a cikk és kiemelte a fontos részeket.

Sherlock próbált rájönni, hogy vajon az előtte ülő ismeretlen lány igazat mond-e neki. Ránézésből annyi mindent eltudott volna mondani róla, de arca olyan kiismerhetetlen érzelmeket mutatott, hogy meghaladta a képességeit, s a tény, hogy van valami, amit nem tud megfejteni egyszerre tette izgatottá és idegessé.

- Remélem segíthettem egy kicsit is – mosolyodott el hirtelen April, volt valami kis fény a szemében. Kedves tekintetével pásztázta az őt megfigyelő embereket, majd felkapta a rajzát és az újságkivágással együtt Sherlock kezébe nyomta. – Vigye haza! – mutatott a portréra, ami valójában egy remek ábrázolása volt a detektívnek. – Tartsa meg, ajándék. Magát kész élvezet rajzolni. Az arccsontjai fantasztikusak! – eresztett meg egy apró mosolyt, miközben a reakcióját figyelte alanyának, majd belépett a konyhába.

- Öhm… Köszöni szépen – válaszolta a meglepődött detektív helyett John Watson, aki alig bírta visszatartani nevetést társa megrökönyödött arckifejezése láttán. April csak továbbra is mosolygott és a régi virágmintás teáskannához lépett. Jó angol szokáshoz híven, teát szeretett volna készíteni.

- Igazán nincs mit, maradnak még egy teára? – kérdezte nyugodt hangon, bár szeme sarkából már látta, ahogy a két férfi szedelőzködik. Talán akkor fel sem ajánlotta volna, ha nem látja vendégeit az ajtó felé indulni.

- Nem, köszönjük, sietnünk kell – felelte mosolyogva John. Hiába, a lány háttal állt neki. Legalább is ő így gondolta, a nő viszont a visszatükröződésből tökéletesen látta minden mozdulatukat. – Minden jót!

- Minden jót! – válaszolta April halkan, miközben feltette a vizet melegedni. Egy nyugtató teára volt erős szüksége.

Amikor meghallotta az ajtócsapódást az arcáról azonnal leolvadt a mosoly, üveges tekintettel meredt ki az ablakon, kezét az asztallap szélén pihentette, de nem figyelte az utcán elhaladó rendőrautókat, bámészkodó járókelőket. Valami más járt a fejében.

- Gondolja, hogy tud valamit? – kérdezte meg végül Watson, mikor már a taxiban ültek, attól függetlenül, hogy minden egyes alkalommal egyre inkább nehezére esett megkérdezni az ő gondolataiban felmerülő kérdéseket.

- Már azt hittem, hogy sosem kérdezi meg – mosolyodott el Sherlock. – Ma igazán keveset kérdez – állapította meg, aztán mivel Johnnak nem akaródzott válaszolni erre a kijelentésre, csak fújtatott egyet, végül Sherlock nagy levegőt vett és kifejtette neki a véleményét April Martinsról. – Fogalmam sincs.

- Ezt meg hogy érti? – nézett fel hirtelen John. Sok éve oldott meg ügyeket Sherlockkal, de ritka volt az olyan eset, amikor Sherlock nem tudott valamit, bár itt tudnánk mesélni a naprendszerről…

- Nem tudom, hogy tudja-e mit jelent a szöveg, amit a kezébe adtunk, de nem hiszem, hogy mindent elmondott volna nekünk - válaszolta Holmes, tekintete kiüresedett és belesüppedt gondolatai mélységeibe. Eszében nem járt más csak April arca, amikor meglátta az újságkivágást.
Valami hiányzott.